Amikor a harmadik spenótzöld emberke feltűnt a zsilipkamrát figyelő monitor képernyőjén, Hohnny furcsa émelygést érzett a gyomrában. Ezt az émelygést annak tulajdonította, hogy gyerekkora óta utálta a spenótot. Tudta, hogy a spenótzöld emberkék is látják őt egy képernyőn, ezért megpróbált uralkodni magán.
Becsukta a zsilipkamra ajtaját. Egy kigyulladó vörös fényű lámpa jelezte, hogy a záródás nem hermetikus. Ezért megismételte a műveletet. Az emberkék furcsa karjaikkal hadonásztak. Hohnny megértette, hogy kapcsolatba akarnak lépni vele. A gyomra mind jobban és jobban fájt. Bekapcsolta az űrhajó számítógépét, – Majd az megfejti ezeknek a spenótoknak a mutogatását –, és elrohant, hogy könnyítsen a gyomrán.
Mire visszaért, a komputer már kiírta a megfejtés szövegét: „Kinyitni! Kinyitni! Kinyitni!”
– Mit kell kinyitni? – kérdezte értetlenül a számítógéptől.
„Zsilipkamra ajtaját” – jelent meg a válasz a képernyőn.
– A zsilipkamra ajtaját? El akarnak menekülni? Annyi ezer év után végre értelmes lényekkel találkozik az emberiség, és ezek el akarnak menekülni?
„Nem akarnak menekülni. Az idegenek fájdalmat éreznek.”
– Miért? Miért? – kérdezte
Válaszként a számítógép képernyőjén megjelent az emberkék antropológiai leírása:
„Agytérfogat átlagos: 3407 cm³
Testmagasság átlagos: 0,55 m
A mellső nyúlványok hossza átlagos: 0, 84 m
A farok hossza átlagos: 13,5 m …”
Hohnny egy megfigyelő ablakhoz ugrott, és kinézett a zsilipkamra irányába. Három hosszú valami lógott ki a zsilipkamra ajtaján a világűrbe. Hohnny ismét érezte azt az émelyítő érzést a gyomrában.

tovább »   

nevet a tollam
csiklandja papírját
kerekded kacagó betűk hullnak alá
talpraesett mind egytől egyig
így érve fel az Isteni kegyig
szerelmes szavakká ölelkezhetnek össze
ezért nincs egy mogorva sem közte
irka-firka repülő szárnyán
széptevő szószátyár
üzenet vidul rád
drágám

tovább »   

CSAK EGY KAVICS

A Gyémánt-Buddha az öböl partján ült. Nem tudni, miért a mi világunkat választotta, hisz oly sok világ van, mint folyóparton a homokszem. Teremthetett volna magának egy másikat is, egy újat, csak erre az egy alkalomra. És mégis, ő a régiek közül választott. Ezt!
Már akkor ott ült, mikor még az öböl nem is létezett. Évmilliók teltek el mire a tenger hullámai szétnyaldosták a gránitfalat és a víz bezúdult a hasadékon, majd megtette ezt nap, mint nap, évezredeken keresztül.
A Gyémánt-Buddha várt.
Néha, mintha gyakorolt volna, mintha készült volna valamire, leállította az időt. Ha éppen éjszaka volt, az égbolton mozdulatlanságba dermedtek a csillagok, ha nappal, a sirályok megálltak reptükben, és vijjogásuk egy a skálán nem létező hanggá olvadt össze, majd csend lett.
Akkor elsimította a tenger időbe fagyott hullámait, s az öböl vizének felszíne zöld tükörré feszült.
Egyszer, egy ilyen alkalommal, valahonnan az idő fátylán túlról, egy kisfiú szaladt le a partra. Először meglepetten meredt a vízre, majd lehajolt, felkapott egy kavicsot és elhajította.
A Gyémánt-Buddha ötöt pattant a víz színén, aztán elmerült.
– Ötöt pattant. Ennyi még sohasem sikerült – ámult el a fiú.
Elmosolyodott.
Om mani padme hum.
(Van kincs a világban.)

tovább »   

tovább »